Identitásgazdaságtan

Hogyan működik egy társadalmi rendszer, amikor gazdasági működése nem független többé a benne ténykedő emberek pszichikus tevékenységétől? Garai László Identitásgazdaságtan című könyve azzal a válasszal foglalkozik, amelyet a XX. századi második modernizáció ad erre a kérdésre: amiképpen a modernizáció XVIII–XIX. századi első szakaszában a működés anyagi feltételeit maga a rendszer termeli, a XX. században termelni kezdik a működés emberi feltételeit is. S teszik ezt ugyanabból a megfontolásból, amelyből az anyagi termelést is végzik: a lehető legkisebb ráfordítással olyan emberi tőke képződjék a tulajdonosánál, amelynek a továbbiakban a lehető legnagyobb lesz a hozama.

A könyv középpontjában – azon túl, hogy az anyagi tőke mellett megjelenik az emberi tőke – egy további fejlemény áll: a tőkét immáron nem csak pénzben tartják számon. A gazdasági folyamatok azon közvetítője mellé, ami a pénz, gyorsan növekvő súllyal felzárkózik egy másik: a szociális identitás. Az emberi tőkével való gazdálkodás folyamatában, amellett, hogy tudás létrehozásával és felhasználásával számolnak, egyre nagyobb súllyal szerepel a pénznek az előnyös szociális identitás megszerzésére fordítása, illetve ilyen identitás bevetésével való szaporítása.

Az identitásgazdaságnak ezeket az összefüggéseit érzékeli a köztudat, amikor kapcsolati tőkéről beszél; és a tudományos elitkutatás, amikor annak felfedezésével érdemel ki Nobel-díjat (Akerlof, Spence és Stiglitz, 2001), hogy a piac a gazdaság optimális szabályozása helyett szerencsétlen szelekciót (adverse selection) hajt végre, amíg az identitásgazdaság intézményei nem avatkoznak közbe.